Pityi Illetlenség nyilvánosság előtt becézni közszereplőt. Nagy idők hamis tanúja letomizza mostanában Major Tamást, akit Törőcsik még álmában is Major elvtársnak szólít, s csak e sorok írója volt annyira szemtelen, hogy segédrendező korában igazgató úrnak szólította a központi bizottság tagját. Törleszkedés, hamis színben tündöklés, bizalmaskodás a becenév nyilvános használata. Szilágyi István színész azonban Pityi. Rácsapódott a szólelemény, a telibe találó kedveskedés, mivel megragadja lénye családias szeretetre méltóságát, azt az udvariasan odakínálkozó fölényt, amit ki-ki menten érez, ha csak rápillant is Szilágyi művész úrra. Naponta látjuk őt csípősen behízelgő reklámfilmecskékben szerepelgetni. Nem tudom, más miként van vele: minden alkalommal kedvtelve nézem a tévéző haza publikumát személyesen megszólító személyes közvetlenségét, meghitt őszinteségét. Pityi nem reklámszemélyiség, hanem színész, vagy miként vicinéből megsegédházfelügyelősödött sznobizmusú korunkban mondani szeretik: színművész. Pityi ennél sokkal jobb, tehetségesebb jellemábrázoló, vagyis színész, bár amilyen keveset játszik színpadon, attól igazán nevezhetnénk színművésznek. Nem azért felvételizett a színművészetire, nem azért vizsgázott tudományos szocializmusból és ülte végig az elbűvölő, egyszemélyes nyelvlaboratórium, Vozáry anyó orosz nyelvóráit – közbevetőleg: Vozáryné évfolyamról évfolyamra egyetlen színinövendéket nem tanított meg sem muszka nyelvre, sem franciára –, Pityi nem azért koptatta négy évig a hajdani Oroszy orfeum Rákóczi úti épületének egykori találkaszobáiból lett tantermeinek székeit, hogy bankókat öleljen magához és csúfondáros jellemzőerejét lottócédulák portálására fordítsa. Shakespeare-ről álmodozhatott, ha nem is a veronai szerelmesek darabjáról, hiszen sihederkorában sem volt Rómeó-arcú, lángoló szerelmes ifjú, de a vattaszakállú, aggastyán királyról igen, aki leányai között felosztja birodalmát és versenyt szaval a viharral, majd eszét veszíti felmérhetetlen magára maradottságában. Ki tudja, a piros és fehér rózsák háborújának melyik színpadi királyát szerette volna eljátszani. Csehovban megnéztem volna nagyon, megnézném bármelyik hazai színházban, bárhol adná Prozorov Andrejt, aki igazi szeretetét csak a régi családi szekrényt simogatva tudja kifejezni, másokkal szófukaron gátolt, szemérmes, szeretni rest. Vagy a taganrogi körorvosnak ugyanezen darabjából Csebutikin szerepében milyen megkapó lehetne, a Prozorov lányok halk albérlőjeként, aki csupa önfegyelmező reménytelenség, csöndes szeretet, hűséges szolgálat, újságlapokba temetkező egyedülvalóság. Pityire nem osztanak azonban Csehov-szerepet a rendezők és színidirektorok, vele csak a lottó-főigazgatóság PR-menedzsere gondol. A lottóigazgatóság szakemberei, úgy látszik, jobban osztanak szerepet a színháziaknál, figyelmesebb szemmel ügyelnek rá, melyik színész egyéniségének milyen gazdag a tartalma (meg azután – szemben a színháziakkal – érdekük is fűződik találó kiválasztással meglelni a feladatra legrátermettebbet). Pityi felléptetése lottóárusként rendezői telitalálat. Egy sorsmarta arcú javakorabeli ellen-bonviván jön hétről hétre bankjegyek kötegeivel játszadozni és kedvet csiholni a meggazdagodásra. Szilágyi decemberben lesz hatvan. Nem látszik rajta a kor, csak fizimiskája meséli el, megért sok keserves tapasztalatot. Azért telitalálat szerencsét próbálásra biztatni Pityivel, mert olyan, mint a magyar lakosság többsége: sosem ütötte meg a főnyereményt. Inkább az örök vesztesek közé sorolható, s így drámai feszültség támad a dúskálásra biztatás meg a valóság, a nábobi pazar nyerés és a mindenre kamatos ráfizetés között. Pityi sosem mesehős. A köznapi valóság mesés alakja. Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem vígszínházi előadásában játszotta a Házmestert, költői tapintattal rakva ki a szemetesnek a ház kukáit és egy kerub csendes figyelmével őrizve a lakók rendjét. Egy darab külváros jött be vele a Lipót körúti színpadra. A való világ. Az élet igazsága. A hitelesség szépsége. A szolgálat fölemelő tisztasága. Az elmúlt évadok egyikében Franz Werfel Jakobowsky és az ezredes című darabjában egy párizsi házmesterszerűséget alakított. A többi: néma csend, ahogy a Hamletben szíveskednek mondani. Legfeljebb, ha Bujtor István osztott rá egy P. Howard-i kiképző őrmestert sivatagi filmkomédiájában. Ugyanis Pityit színészbajtársai nagyra tartják, holott nem tartozik azon duhaj panaszosok közé, akik beisszák magukat a színészcéhbe, fehér asztal mellett haraggal keseregnek mellőztetéseken vagy dühödt színészellenzékiek. Pityi a karthauzi sértettek közé sem tartozik. Nyájas ember. Mindig elégedettnek látszik. Úgy jár-kél a világban, mintha minden a legnagyobb rendben volna. És rendben is van: benne. Sértettség, megbántottság nélkül, rugalmas lélekkel várja a feladatot, a nagy megmutatkozás akár kétmondatos lehetőségét. Tudom: eljön a komoly siker, a nagy elismerés. Hiszen még egy reklámfilmben is alakítani képes. A pénzt karjaiban tartja, nem a szemén látszik, hogy mennyiért vállalta el médium szendvicsemberségét. Pityi bölcsen elégedett ember. Ha nem így van is: megtartja titkának mellőztetése panaszait. Harminchat éve, amikor elvégezte a főiskolát, a rendezők nem voltak teljesen tisztában személyiségével. Horváth Jenő Egerben olyan szerepeket adott a pályakezdőknek, mint Armand Salacrou Savonarola-drámájának részeges franciskánus szerzetese és a Don Carlos vénséges főinkvizitora. Kiderült azután: mennyi jellemzőerő van benne, milyen áradó kapcsolatot képes kiépíteni a színpad és nézőtér között, a közönség családtagként fogadja el, mert érzi a belőle áradó szeretet. Megismerték, tehát többet nem foglalkoztatták. Túlságosan erős személyiségnek, átfaraghatatlan jellemnek találták. Nincs mit rendezni rajta. Pityi hozza a valóságot a művészetbe. Nem gyötrődik: csinálja. Költő. Mit kezdhetnének egy színpadi költővel, amikor munkaköri leírásként a színház főrendezője a hivatalos költő. Székesfehérvárott egy színielőadáson találkoztunk. Néző volt ő is. Kimosdottan, ünneplőbe öltözötten leutazott megnézni a színielőadást saját pénzén. Kivett egy szállodai szobát, hogy megcsodálja pályatársai működését. Nem stréber törleszkedésből, hanem érdeklődésből, pályaszeretetből. Nem egyedül volt, hanem a fiával. Pityi-másolattal. Egymást szerető, együtt élő, egymáshoz tartozók. Asszony-anya nem volt, csak fiú, Pityi egyedül nevelte föl gyermekét. S jól nevelte föl. Írt egy színdarabot. Kutyabecsület címmel. Odaadta, olvasnám el. Összefutottunk azután, Pityi a türelmetlenség legkisebb jele nélküli szelídséggel kérte, szükség volna a drámára, ha kezem ügyébe kerül, szeretné visszakapni, de igazán nem akar kényelmetlenséget okozni nekem, csak ha előbukkan a példány, akkor gondoljak rá. Harminc éve adta oda elolvasásra. Nem sürgetett. M. G. P.